2019-ben adták át szeretett épületünket. 2011-ben nyertük el a munkát Miklós Zoltán tervezőtársammal egy sikeres tervpályázat I. helyezettjeként. 8 éve!
Nyolc év, több száz vázlat, skicc, szín- és anyagtanulmány, építészettörténeti kutatás és elemzés előzte meg a kidolgozást és a végleges komponálást.
Hogyan lehet viszonyulni a helyhez, a térhez, a városi szövethez, a Dunához?
És a környezethez?
– Az Imre utca neoreneszánsz vakolt eklektikájához,
– Pecz Samu tégla homlokzat-remekléséhez, a szecesszióba hajló, neogót Nagyvásárcsarnokhoz,
– Ybl csodálatos neoreneszánsz Központi Vámházához,
– vagy a közraktárak jóarányú rutin téglaházaihoz,
– esetleg a „Bálna” futurisztikus gesztusához,
– vagy Léstyán Ernő szeretve-tisztelt, későmodern kubista téglakompozíciójához?
Alkalmazkodni?
Mihez és hogyan? Lábazatban és párkányban? Esetleg anyaghasználatban? De hisz mind más és mind másként más. Csak téglaépítészetből három különböző hang szól már a téren:
– egy homogén, cizellálatlan felületű statikus klinker tömeg,
– egy mívesen mozgatott, majolikákkal díszített, színesen vibráló dinamikus kompozíció,
– és egy nyugodtan rutinos, jó arányú ipari épületegyüttes.
Lapostetős legyen, modern vagy archaizáló magastetős?
Hegyesszögű trapéz alaprajzú sarokfoghíjként miként viselkedjünk, – hogyan „érkezzünk” meg a térre?
Milyen házat építsünk?
Hosszú és kacskaringós utakon, lassan és fokozatosan jutottunk el a felismerésig – reményeink szerint a megoldásig.
Ne épületet tervezzünk!
Legyen a tömeg egy organikus „képződmény”! Egy „nőtt” jellegű test. Egy hullámzó monolit. Ne egy ház ajtókkal, ablakokkal, tetővel és lábazattal, – hanem egy szoborszerű térkompozíció. Egy szabadon formált „dunai kavics”, amely önálló, szinte szabadonálló szobra lehet a térnek, – amely kontraszthatásával interakcióba lép az eklektikusan változatos korú-, stílusú- és arányú városi térfal különböző építészeti hangjaival.
Skardelli György ezt írta az épületről opponenciájában:
„Az épület formálása nehéz szituációt próbál kezelni – sikerrel. A Központi Vásárcsarnok karakteres, részletgazdag épülete, az eklektikus városszövet tipikus egyedei, a csatlakozási kényszer az ELMŰ épület részlettelen, elemi kubusához – határozzák meg az igazodási közeget. Ráadásul mindezt az új tér meghatározó, XXI. századi elemeként kell megtenni. A tudatosan felvállalt, szabad vonalú, hullámzó felületet mutató tömegalakítás jó felelet erre a fogas kérdésre. Ezzel a módszerrel elkerüli a szimmetria – aszimmetria választási kényszerét, a funkcióból fakadó szigorú nyílásrend monotóniáját, a viszonylag nagy tömeg konkurálását a Vásárcsarnok épületével. Az egyedi karakter értelmetlenné teszi a formai igazodás felvetődő kérdését. A visszalépcsőző tetőszintek ebben a hullámtengerben feloldódnak, nem érződik túlépítés rossz érzete, elszakításuk a szomszédos épülettől nagyvonalú gesztus, a szándékolt szoborszerű formálást erősítik.”
Talán ezért támogatta a Fővárosi Központi Tervtanács és a Műemléki Tervtanács is szinte egyhangúlag a tervet…
Az egymás felett hullámzó betonszalagok – mintha szél fújná őket – hol kisimulnak és „rászelídülnek” Léstyán téglahasábjára, hol ostorcsapásként bevadulva meglódulnak. Ezeknek a hullámoknak szellemi előképe az art nouveau zabolázatlan formálása, – de XXI. századi félénk főhajtás Gaudi Casa Mila-ja előtt is. Szecessziós utalásaival reagál a vásárcsarnok építészetére, de kicsit Mendelsohn csillagvizsgálójának organikus világa is átsejlik az anyaghasználatában „brutalista” beton „Cipolla köpenyen”. Fodrozódása talán a Duna visszatükröződéseként is értelmezhető…
És ezért kellett a látszóbeton!
Hogy monolit szobor lehessen. Hogy dinamikusan hullámzó lehessen. Hogy őszinte és anyagszerű lehessen. Hogy homogenitásával kiemelje a környezet részletgazdagságát.
Régi vágyam, hogy a „szerves építészet” és a modernista vonulat formavilága találkozhasson és „kezet foghasson” egy munkánkon. Talán most sikerült.
(Az épületet 2019-ben beválasztották a Nemzeti Építészeti Szalon kiállított művei közé.)
