Beszélgetés a Duna Aréna születéséről.
Résztvevők: Ferencz Marcel (Napur) Fodor István, Ükös Tamás, Varga Béla (Tecton)
Alaprajz (A).: Mennyire nehezítette meg – ha egyáltalán – a fokozott médiafigyelem a tervezési szakaszban a munkájukat?
F. I: Mi a Marketen keresztül kerültünk a munkába, de addig Marci már legalább három éven keresztül kapta a megkülönböztetett figyelmet.
F. M: Azt gondolom, olyan szinten el voltunk foglalva, hogy jót csináljunk, hogy nem igazán volt időm arra, hogy a sajtóval foglalkozzunk. Valójában a legtöbb újságíró utána se nézett a főbb dolgoknak, a költségeknek és a többinek.
A szakmai sajtó azért keményebb volt, amire csak azt tudtam mondani: ilyen beruházásnál az esztétikai érvek nem olyanok, mint egy családi háznál. Óriási, összetett feladat volt. Az esemény lezajlását egyedülállóan kiválóan minősítette a FINA, épp ma (szeptember 5.) hívott fel a kormánybiztos úr, kifejezve köszönetét ezért. A ház kivívja, talán már ki is vívta a maga sikerét.
A.: Mennyire szőrszálhasogatóak a FINA előírásai?
F.M.: Ha járt műtőben, akkor tud viszonyítani. Mi két évig terveztünk, mire a Tecton munkatársai megismerték ezt a csomagot, onnantól tudtunk vállvetve dolgozni. Ezek az elvárások nincsenek fenn az interneten, mint mondjuk egy futballstadioné. A FINA a sportág állandó fejlesztésén dolgozik.
Az építési kódexét ehhez igazítja folyamatosan. Minden azt a célt szolgálja, hogy a médiajelenlét, a versenyzők, a nézők kiszolgálása egy svájci óramű pontosságával működjön. Ez a tervek nyelvére lefordítva 24 alaprajzot jelent. Minden sportágnak van alap üzemmódja és világbajnok üzemmódja. Ez az első olyan épület a világon, ezt nyugodtan mondhatjuk, hogy kisebb az alapépület területe, mint az ideiglenes bővítményé. Úgy kellett mindezt megtervezni, hogy a legkisebb infrastrukturális bontás, rombolás történjen az átalakulás során. A hasonlatnál maradva: altatás nélkül kellett műteni a beteget, miközben egyetlen eret se vágtunk át.
A.: Mikor kezdődik a visszabontás?
Ü.T: Szeptember végén, mostanáig ugyanis a szenior-vb zajlott. A munka várhatóan jövő év májusáig tart.
A: Generáltervezőként ezek voltak a legnagyobb kihívások, amit Marcel is említett?
V.B.: Már sok helyen nyilatkoztam, ismételtem a kihívásainkat, hiszen sokszor elhangzott: szűk terek voltak, bővült a program, kevés idő állt rendelkezésre, a lineáris tervezés és az építési folyamat párhuzamosan zajlott le. Nagyon sok helyi kényszer volt: felszín alatti közművek, nehéz talajviszonyok,…
F.I.: …és mindennek a teljesen 3D-s (összes szakággal, többükben BIM350 részletezettségnek megfelelő) tervezése. Ilyen bonyolultságú projektet nem csak Magyarországon, de még magát az Archi-CAD-et is meglepő módon, máshol sem csináltak végig.
V.B.: …ha csináltak is, pontosan nem tudjuk: az ilyen léptékű BIM-tervezésű munkák más kezelést igényelnek, ez nekünk is teljesen új feladat volt. Ha az elején tudjuk mennyi bonyodalom merülhet föl, talán másképp alakítjuk a dolgokat. Nem kevés küzdelemmel járt mindezt létrehozni.
A.: Legközelebb talán könnyebb lesz…
F.M.: …erre semmi garancia nincs. Csak, hogy érzékeltessem, amit egyébként már mondtam, hogy csak a tartószerkezet akkora, hogy hat darab ezerfős kézilabdacsarnokot lehetne belehelyezni, ez önmagában a tetőszerkezete, és akkor nem beszéltünk a légtérről: 12 darab tízemeletes házzal lehetne kitölteni. Ennek egy pillérjét megtervezni annyi, mint egy általános középületetet. Körülbelül nyolcvan középületnek megfelelő mennyiséget vezényeltek Béláék. Ehhez kellett az ő rutinjuk.
V.B.: Az idő pedig igazán rövid volt. Nem állt több idő rendelkezésre, mintha egy ipari épületet terveztünk volna. Tervezéssel együtt húsz hónap alatt épült meg.
F.M.: Harmincöt szakterület vonult fel. Azt kell mondani, a jósors
is közbenjárt, mert akkor még volt elég szakember. Ma már ez nem volna ilyen biztos.
V.B.: Ehhez még az is hozzátartozik, amit István mondott, hogy mi egy meglévő, kb. 20-25 társcégből álló struktúra élére kellett álljunk. Olyan cégekkel kellett együttműködni, akikkel korábban még nem dolgoztunk.
A.: Azt mondtad, kell 5-6 év, mire az emberek befogadják az épületet. Egy ilyen sikeres nyitány után, nem érzed ezt kissé pesszimistának?
F.M.: Azért mondtam azt az öt-hat évet, mert anno, amikor Steindl megcsinálta a Parlamentet, akkor nyolc évig kapta a sajtókritikát, ötven évig szégyellték, és ugye most reneszánszát éli. Egy ház, egy architektúra nagyon sokat kibír, és nem a perc-emberkéknek szól. A stílusa is úgy lett megformálva, hogy időtálló mű szülessen. Hangsúlyos a szó, hogy mű, ez nem popzene, hogy néhány hétig vezesse a top 50-et, ennek hosszú távú élete van. Néhány év akkor is kell, igazán megítélni azok a generációk fogják, akik ebbe születnek.
F.I.: Egy ilyen nemzetközi esemény mindenképp segítette a befogadást.
F.M.: Én azt tudom, hogy akik közel kerültek a házhoz, azok le voltak nyűgözve. A külföldiek lelkesedtek, kritikai megjegyzések magyarul hangzottak csak el.
A.: Ez hozhat külföldi megbízásokat a cégeknek vagy csak jó referencia?
F.M.: Hirtelen nem kell senkinek egy ekkora épület, de nem vagyunk türelmetlenek.
V.B.: A portfólióban mindenesetre kiemelt helyen mutat.
F.M.: Azt tudjuk, hogy a japánok tényleg eljöttek, megnézték. Ők például nagyon díjazzák az ilyen, mérnöki logikájú munkákat. Amelyek gépek és építészet egyben.
V.B.: Akkor lenne jó, ha a piac is elismerné, hogy az összes résztvevő cég az adott területen értékes munkát végzett, olyat, amellyel joggal tarthat jogot megbecsülésre.
A.: Közelítés, távolítás. Az emberek szeretik ezt a művet, közel kerülnek hozzá. Párbeszéd kezdődik, közben meg a megnyitóra nem hívják meg az építészeket. Ettől meg az épphogy elkezdődő diskurzus is félbeszakad. Egyfajta respektust hiányolok.
F.I.: Mi is hiányoljuk. Ebben két problémát látok: van még tennivaló az építészek társadalmi megítélését illetően. Nem hanyagolnám el a szakma felelősségét sem. Másrészről, hogy amíg a valóság nem igazolta az épületet, voltak stresszfaktorok vezetőkben: működik-e az elvárások szerint, vagy ha ne adj’isten nem, akkor az kinek a hibája stb. A tervezői-beruházói-kivitelezői háromszögben szerintem a tervező az, akinek a legkisebb az érdekérvényesítő képessége. S ez nagyon jellemző egy ilyen a folyamatra.
A.: Beszéljünk a vizekről. Szép ívet írhatnánk a pályádon a Hun Fürdőtől a Duna Arénáig. Tudvalevő, hogy vonzódsz szabadidődben is a vízhez. Mit jelent neked a Duna és az Aréna?
F.M.: A Dunának van egy sejtelmes hangulata. Amikor a Nap süti, az az édes élet, amikor februárban egy örvény lehúzna, az a nehézség benne. A házat ugyanúgy jellemzik ünnepi és kritikus pillanatok. Azért mondtam, hogy ez másfajta hozzáállás az építészethez. Mi, itthon nagyon hozzá vagyunk szokva bizonyos léptékekhez, pedig a világ nagyon más. Itt az energiákról kell beszélni. Ahogy személyesen látunk olyan természeti képződményeket, mint mondjuk a Grand Canyon, vagy állunk egy évezredekkel ezelőtt épített piramis mellett, megérezhetjük ezt a mindent átható erőt. Amit nem én mondok, hanem olyan versenyzők, pl. Csisztu Zsuzsa vagy Szabó Tünde, akik azt a fajta, semmihez nem hasonlítható energiát érezték itt is, mint hajdanán, olimpiai bajnoki sikereik idején.
Egyfajta energiakoncentráltság ez, amit mit sem bizonyít jobban, mint a versenyzők nyilatkozatai.
A.: Azelőtt ti még nem dolgoztatok együtt. Mennyire volt kockázatos ez ebben a helyzetben?
Ü.T.: Az volt a szerencsénk, hogy kezdettől újra kellett tervezni a dolgokat. Ez nagyon jó alkalmat adott arra, hogy közös nevezőre jussunk. Hallgattunk egymás véleményére, megvívtuk a magunk csatáit, néha egymással szemben, néha a külső kritikával szemben.
F.M.: Azt kell mondjam, a két cég kiváló csapatot alkotott. Az volt benne, hogy tiszteltük egymás képességeit, mindenki felkészült volt. A térteremtés elveiről való hasonló gondolkodás is összehozott minket.
Ü.T.: A közös munkához még egy gondolatot hadd fűzzek hozzá: volt egy-egy ember a két cégnél, akik szinte kicserélhetők voltak, annyira értették egymást: Détári György a Napurtól és Pindes Ákos a Tectontól. Vonalakból tudtak együtt gondolkodni. Közös volt a gondolkodás, egy tervvé kovácsolta a dolgokat.
A.: Egy ilyen nagy projekt után hátradől az ember, vesz egy nagy levegőt. Vagy kezdene egy új, ekkora munkát?
F.I.: Marci most újra kezdi.
F.M.: Hála a sorsnak, – ennek a munkának a tapasztalatával a hátunk mögött – elindultunk egy pályázaton a Néprajzi Múzeum tervezéséért, és erős nemzetközi mezőnyt magunk mögött hagyva, nyertünk. Szoktuk egymást erősíteni a fiúkkal, hogy a tapasztalások új utakra sarkallnak mindnyájunkat. Annyit tanultunk menet közben, hogy az csak ilyenkor tűnik fel igazán. A tanulság, amit a tanítványaimnak is mondok: nem kell megijedni egy külföldi irodától, ott is csak emberek dolgoznak. Mi abban bízunk, hogy a szakmának is hozunk egy új perspektívát.
A Duna Aréna – noha nem kapott nagy nyilvánosságot – száz százalékban magyar termék. A résztvevő mintegy 600 főnyi mérnök, egyetemista és gyakornok közös diadala ez, s ez komoly biztatás a jövőt illetően is.
A.: Sok sikert kívánok a jövőhöz, köszönöm mindenkinek a beszélgetést.