Minden építész életében előfordul, hogy úgy érzi, a körülmények finoman szólva is nem igazán nyitnak teret világnagy koncepcióknak. Ilyen helyzet az, amikor egy már meglévő épület bővítéséről van szó. Összekötött lábbal táncolni, ráadásul valaki a fülébe súgja az embernek: akkor legyen valcer! Mit tehet ilyenkor egy építész? Dolgozik. Megmutatja, hogy igenis.
„Minden épületünknél igyekeztünk valami, a Parkhoz, illetve az adott helyszínhez tartozó újat és eltérőt is létrehozni, hiszen a hely szelleméhez és az adott korhoz történő igazodás, hitünk szerint csak együtt eredményes.
Az eltérés pedig lehet akár kis hangsúlyeltolódás is…” – írják az épület kapcsán honlapjukon. Egy kerek húsz esztendős együttműködés – eddigi – utolsó állomása ez az épület, ahol a feladat minimum kettős volt: igazodni egy régebben épült, más által tervezett irodaházhoz, de közben valami egyénit is nyújtani. Vékony a mezsgye tehát. Mindehhez járul egy, az előző iroda és az utca közé eső telek, melynek a szélessége is limitált.
Nézzük először is a lokációt. Aquincum tőszomszédságában a Szentendrei úttól egy multi hipermarketével elválasztva, viszonylag kevés igazodási pontnak kell megfelelni. A Graphisoft Park először a Fogadóépülettel „szabadult ki” az utcára. A karcsú pilonokon álló, csupaüveg épület egy játékos, vihogó kamaszra emlékeztet. Ami jó is, ne legyen valami birodalmi súlyosságú egy fogadóépület, inkább nyitott, hívogató, kicsit játékos.
Nyilván a SAP, mint igazán nagy multi1, más felfogásban gondolkodik. Meg különben is ott van már az előző iroda, amely a fejlődés következtében kicsi lett. Egy nettó 5.500 m2-es irodánál ez amúgy is nehezebben elképzelhető. Mindenesetre nyújtanak egyfajta kontrasztot egymásnak a szomszédok. A másik oldalán épülő, 180 méter hosszú irodaháztömb alacsonyabb magasságával szintén más felfogást képvisel, így, mint egy tekintélyes, de azért jófej nagybácsi emelkedik majd a környező épületek között, a maga klinkertéglás ruhájával.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy öreges épületről beszélnénk.
Ellenkezőleg, annyi frissesség jutott, annyi apró részlet, ami szinte csoda, a kötöttségeket tekintve.
Itt van rögtön a homlokzat, a bejárat. Az első reflexió, ami az ember eszébe jut: milyen elegáns. Aztán, tovább nézve arra is rájön, hogy itt szándékosan és határozottan kibillentették az embert a szimmetriához szokott szemkomfortjából. (Nem tudom, van-e ilyen szó, nem tudok most jobbat erre.) A felső szint osztása, ahogy befordul az üveg, a peremezetlen, lamellás zsaluziák, az ablakok osztása mind-mind harmóniát teremtenek, de nem olyan átlagos harmóniát. Valami mást. Időbe telt, míg rájöttem, mire emlékeztet. Talán a haiku ilyen, a japán költészet háromsoros, szigorú szabályok szerint szerkesztett verse. Tömör, megragad, de távol áll a mi felfogásunktól. De amikor rájövünk az ízére, már élvezni tudjuk minden betűjét. Nos, nekem ilyen haiku érzést adott ez a rész.2
Amint pedig egy kicsit körbejárunk, rögtön új vizuális élmény fogja meg a nézőt: az egymást követő épületrészek szinte kiugranak. Az arányok, ahogy a térben mindez megjelenik, kivételesen eltaláltak. Megjelenik itt is az aszimmetria: egyrészt az alaprajzban, másrészt a nagy téglafalakat megbontva, hogy aztán egy egyszerű, különösebb hangsúly nélküli átjáróval egybeolvadjon a régi és az új. Harmonikusan, nyugodtan, és megint csak nincs jobb szó, elegánsan.
Erre az eleganciára rátesznek még egy lapáttal az üveg-acél kombinációjú erkélyek, amelyek már nem is egy munkahely, hanem egy lakópark kényelmes érzetét keltik.
A belső terek tompa, finoman lefojtott színei, amelyet csak elvétve dob meg egy mérgesebb zöld, amolyan skandináv nyugalmat árasztanak. Ez a nyugalom persze könnyen csaphat át unalomba is. De ennek elkerüléséről a belsőépítészeti megoldások gondoskodnak. A többszint magas fogadószinten (lobby) a legnagyobb praktikummal a recepcióspult bír, megtört vonalai szépen ,,terelik’’ a beérkezőt. A lépcső pedig a legfőbb attrakció, a maga szeszélyes, szögletességében is játékos voltában. Akár egy absztrakt szerpentincsíkot látnánk. Amit még erősít is a szegélyező LED-világítás. (Csak így zárójelben: manapság sokszor és sokfelé használnak dekorációs céllal LED-et, de néha azt érzem, nem egyszerűen feleslegesen, hanem csak egyfajta sznobizmusból. Itt viszont abszolút helyénvaló.)
A lobby legkellemesebb része pedig a harmonikus bútorzat a zöldfallal. Itt jelenik meg először a fa, finom, organikus formájú bútor képében, amely azután térelválasztóként, falborításként, natúr és pácolt formában a különböző szinteken is működik. A legkevésbé ezen a szinten a dekoráció tetszett. Értem én, hogy valami élénkre szükség volt, zöldfal már ott van, de valahogy olyan nem odaillőnek tűnik az a sárga-kék kompozíció. Persze akármennyire is igyekezne hangsúlyos lenni, eltörpül amellett, ami szerintem a legfőbb értéke a belsőnek: a rengeteg üveg, a mélységében megragadó transzparencia. Amikor a múltkor a Vikár és Lukács tervezőirodában jártam (Alaprajz, 2017. II. szám) már szóba került a transzparencia. Ott egy közintézmény kapcsán az is felvetődött: maguk a felhasználók, az ott dolgozók idegenkednek tőle. Remélem az SAP alkalmazottai már belakták, és megszokták azt, ami egy munkahelyen a legfőbb előnyök egyike: a természetes fény. Azt is remélem, nem járnak úgy, mint azok a dolgozók, akiknek sok volt az üvegből3. Szerintem az ideális munkahely egyik jellemzője a világos, átlátható terek rendszere. Ahogy már szó volt róla, a különböző szintek, különböző tematika szerint kaptak dekorációt. S ahogy egy modern nagyvállalathoz illik, a terek sem szűk kis kalitkák, hanem a kreatív energiák áradásának színterei. Olyan enteriőrök, amelyekben a dolgozó otthon érzi magát. Ebben segítenek a csoportos ötletelés terei, a zöld terek (zöld fal, virágok), a dizájnbútorok és világítótestek vagy épp a ,,süketkamra’’, ahol csendben tudunk fontos telefonokat bonyolítani. Személyes kedvencem a hullámzó vonalvezetésű térelválasztó, ennél – már megint előkerül ez a szó – elegánsabb, odaillőbb nehezen képzelhető el.
Mindez persze csak a látható része egy irodaháznak. Pedig van más is: a háromszintes mélygarázs, ahol 300 járműnek van hely, s aminek a szigetelése a talajvíznyomás ellen – főleg a Duna közelsége miatt is – nem lehetett éppen kis feladat. Vagy a kábelezés megoldása egy ennyire nyitott és transzparens épületnél.
Összegzésként tehát elmondhatjuk: a kötöttségek miatt extra kihívásokkal szembenéző Vikár és Lukács építésziroda eddigi hírnevéhez méltón, egy épülethez alkalmazkodva, de egyéniségüket nem alárendelve alkották meg ezt az irodaházat. Elegáns, a megrendelő igényeit maximálisan teljesítő, időtálló épület született a kezük alatt. Mestermunka a szónak abban az értelmében, ahogy a régi kézműves mesterek is értették: a részletekre figyelve, a harmóniát nézve, a szakmai tudást biztos kézzel felhasználva.
Amennyiben pedig a Graphisoft tartja magát a tervekhez (10 éven belül megduplázni a Park területét, összesen 130 ezer m2-re) biztosan lehetünk, hogy nem ez volt az utolsó épületük itt, Aquincum mellett.