,,A rózsát, a gült nem viselhette akárki, csak azoknak járt, akik előrehaladtak az úton, s megtapasztalták az Istenben való feloldódást. Ezért hívják a rózsát a megvilágosodottak pecsétjének is….’’
Közelítések: időben
Amikor 1548-ban Mehmed Jahjapasazáde megépíttette a síremléket, a neves szúfi tudós sírja fölé, valószínűleg arra gondolt, ez a terület az örökkévalóságig török marad. Amikor 1690-ben a a jezsuiták ideköltöztek, azt hihették, Európa közepén, harcos rendjük örökre megveti a lábát. Amikor 1773-ban a jezsuitáknak menni kellett, akkor még senki nem gondolta, hogy bő száz évvel később a tehetséges építész-építőmester Wagner János épít a sír köré magának és népes családjának nyaralót. A boldog békeidőkben ő is nyilván úgy gondolta: örökre. Hogy aztán két világégéssel arrébb, immár romjaiban ez a villa se legyen más, mint egy megfoghatatlan, elmúlt hang Budapest egykor volt szimfóniájából. Miközben a bölcs bektasi dervis nyugalmát valami csodával határos módon sikerült megőrizni. Feldúlt, nem egyszer ellenséges, idegen, felheccelt, barbár korokon át. Így jutottunk el, ha nem is a csillagokig, de napjainkig.
Közelítések: térben
Ha Pest felől érkezünk, akkor a Margit híd zenitjén már látjuk a markáns, élénk foltot a Rózsadombon. Aki fiatalabb, nem is tudja, mi lehet. Aki kevésbé fiatal, az se, mert évtizedekig azon a helyen csak valami elmosódó, szürke, régi dolog volt.
Aki még öregebb, annak esetleg feldereng valami, esetleg egy dallam egy operettből vagy az abból készült filmből. Na igen, persze a Gülbaba (így egyben) türbéje, hát hogyne. Jártál ott? kérdezi egyik a másikat. Hát hogyne, sétáltunk arra egy nővel, andalogtunk. Emlékszel a girbe-gurba Gül Baba utcára? Persze. Nos, ez az, amit nyugodtan hívhatunk nosztalgiának. A Gül Baba türbe és a környéke, évtizedekig tartó lepusztultságában afféle érdekes színfolttá vált. Nem kultikus hellyé, de mindenesetre szerethetően romossá. Ez a fajta – igazából tényleg különleges – érzemény teszi, hogy romkocsmák élesztettek újjá ebben a városban egy egész negyedet, anélkül, hogy nagyon megváltoztatták volna a külsejüket. Rafinált dolog, mondhatni érzésekre játszó, manipuláló. De hát mi más egy tér betöltése, mint egyfajta manipuláció? Érzésekkel, formákkal, hangulatokkal. Mostani környezete, mint a városban annyi más hely, kuszán eklektikus.
Van itt millennium korabeli bérház, nagyjából akkorihoz közelítő állapotban, komoran csupakő, erődnek álcázott társasház, és a Gül Baba utca pecsvörkszerűen egymáshoz tapadó, eltérő állagú és minőségű házai. Ide kellett álmodni valamit.
Ott vagyunk már?
Ott lenni hamar megy. A Gül Baba utca egykor extrém módon, mondhatni közveszélyesen felpúposodó úttestét, járdáit megzabolázta az átépítés. Ettől még kockakő a kockakő, csak hát a patina elveszett. De – és erre még visszatérnék – egyből patinásan építeni nem lehet. Szóval, tapasztalt városlakónak ott lenni hamar megy. De aki nem az? Teszem azt egy turista? Az kicsit el van veszve. Sehol egy tábla. Se magyarul, se angolul, ne adj’ isten mondjuk arab/török írással. Mindegy, a tapasztalt városlakó felfedezi a vadiúj korlátot, téglafalat, lépcsőt. Ez eddig nem volt, de jól esik neki, mert nem kell sokat mászni. Ott vagyunk. A lépcső aljáról már látjuk a saroktornyot, imponáló téglamintával. Mellvéd is van, tégla és kő, meg oszlopcsarnok. Szép szimmetria. A lépcsőzetesen emelkedő teraszok helyet adnak a kerteknek. Felérünk, ott állunk a türbe előtt. Ennél feljebb csak a Gül Baba szobor áll. Háttal a városnak, kíváncsian nézve e belépőt.
Objektíven zárójelekkel
Kezdeném azzal, hogy érzésem szerint a Mányi Építész Stúdiónak nem kevés fejtörést okozhatott ez a munka. (Nyilván ez adta az egyik szépségét.) Mert mit is tegyenek?
Csináljanak valami ,,törököset’’? Az meg milyen legyen, régi török vagy újtörök? Vagy bontsanak formát és ágyazzák az egész türbét ultramodern milliőbe? Vagy…, ahány nap, nyilván annyi új ötlet. Elvégre itt egy kiemelt helyről beszélünk, amit szó szerint újra kell álmodni. (Nem kevés médiaérdeklődés mellett.) Na, és mit kezdjenek a Wágner villa romjaival? Végül megszületett a ma is látható megoldás. Ami szerintem igazán sikerült.
Az nem volt kérdés, hogy a türbét magát az eredeti állapothoz képest a leginkább hitelesen hozzák helyre. A nyolcszögletű, lapos kupolával fedett épület így kapta vissza egyetlen, kelet felé tájolt ablakát. Világos, durva kváderkövei, mintha csak a szúfik ruházatára rímelnének. Ez meghitté (az eredeti szándék szerint, gondolom), meditatív jellegűvé teszi ezt a részt. A hatást erősítik a kőből faragott, fejfaként is felfogható turbánok. Ha már tavasz lesz, remélhetőleg a szökőkút is működik. Ég, víz, levegő, nyugalom, igazán derűs hely lesz. Azon a februári délutánon, amikor ott jártam, még a kertek igencsak téli álmot aludtak. (De ígérem, jövök nyáron is. A tájépítészek –ez azért látszik – figyelmesen dolgoztak. Örömmel lehet felfedezni a nyomait annak, hogy elindították a futónövényeket is a falak ,,belakására’’.)
A következő nagy tervezői feladat annak eldöntése volt, miképp is legyen a Wagner villa? Ezt szerintem zseniálisan oldották meg a tervezők: a romokból megépítették a Wagner villa emlékét. Úgy csinálták (s ez szerintem pokoli nehéz lehetett), hogy a historizmus, a török motívum- és formakészlet egy-egy elemét társították a villa átépített saroktornyainak formájával. Ahogy a tornyok nyolcszögei vagy épp az oszlopcsarnok mennyezetének szintén oktogonális faragását összefűzik eggyé, az mestermunka. Közben pedig sajátos, modern ízt is adnak a Zsolnay-fajansz oszlopfejezetek. Erőltetettség nélkül ,,becsempészik’’ a modernet a hengeres köztéri világítótestekkel vagy épp a rozsdamentes korlátokkal. Mindezeket összefogja a tégla. (Törtem a fejem, hol is láttam hasonló szellemiségű kombinálását réginek és újnak. Hamar rájöttem: a pannonhalmi apátság felújításánál.)
És mi van még lent! Az egykori villa alagsora a belső kert szintjén nyílik, innen egy szinttel lejjebb, a volt pinceszinten találhatóak a közönség számára kialakított helyiségek. Az egykori pinceszint padlóvonala alatt meg kellett építeni azokat a járható keresztmetszetű padlócsatornákat is, amelyekben az épületgépészet és az épületvillamosság vezetékei futnak.
A szükséges fűtő-, illetve hűtőkapacitást megújuló energia felhasználásán alapuló levegő hőszivattyú állítja elő. Ez a helyreállított pinceszint fogadta be a közönség számára kialakított helyiségeket: büfé, teázó, két oktató-vetítő-tárgyaló helyiség, a múzeumi üzlet, kiállítási terület, rendezvényhelyiség, WC-csoportok. Ezen kívül épületgépészeti, üzemeltetési, karbantartási helyiségek kerültek még itt elhelyezésre. Az északnyugati ponton a teraszszintről egy új, vasbeton szerkezetű, kőburkolatú kubaturában érhető el az akadálymentesítést biztosító felvonó. Ennek kő felülete egyúttal méltó hátteret ad Gül Baba szobrának. A mészkő felületen magyar – angol – török nyelvű áttekintő felirat. (Nekem külön tetszett, hogy a szobor nem egy riasztó óriás, hanem egy meghitt, bensőséges alkotás.)
Intermezzo: a táblákról is egy bekezdést
Érteni vélem, hogy a fűre lépni tilos, meg a virágágyásokba kutyát vinni tilos. De, könyörgöm, akkor hová tegye a sok sétáló a kutyát? Macska jöhet? Vagy állatosak ne is jöjjenek erre? Inkább felügyeljünk, mint tiltsunk szerintem. Az viszont direkt jó, és még nem sok helyen láttam, hogy figyelmeztetnek:
vihar idején hol ne álljunk. Ez persze nem az építészektől függ. Ugyanakkor (részletek!) nagyon szépek a teraszokat elkerítő öntöttvas ajtók.
Hogyan tovább?
Ahogy mondtam: egyből patinásan építeni nem lehet. A hely még kissé szikár. Még olyan, akár egy bútorozatlan vagy alig bútorozott új lakás. Talán, ha felfedezik. Kik? A turisták? Ők is. De legfőképp a budapestiek, akiknek úgy adtak egy gyöngyszemet, hogy nem kellett végképp elfelejteniük a régit. Akik talán laikusként mit se tudnak a Wágner-villáról, ám egy szép napon – ha másért nem a panorámáért – feljönnek ide, és megbűvölve a hely szellemétől büszkén érzik magukénak. Ha van az építészetnek közösségteremtő funkciója, akkor ez az, és a Mányi Építész Stúdió a régi kor(ok), a város iránti alázattal, kellő kreativitással, apró, finom részletek egybefűzésével hozott létre valami fontosat. Aminek érdemes örülni. De – hogy ne jusson az egykor szép reményekkel induló Bálna sorsára –, ahhoz több is kell, mint a káprázatos kilátás. Kellenek események, alkalmak, spontán és szervezett akciók, amelyektől végképp magunkénak érezzük a Rózsadomb kincsét.
